Még nekem is.
Na nem nevezhetem magam tapasztalt bloggernek, és sajnos a rendszeresség szobrát sem rólam mintázták meg, de majd lesz valahogy, mert úgy még nem volt, hogy sehogy se lett volna…
Nem ismerem ezt a blogmotort sem, így lehet, az elején se szép, se színes nem lesz a bejegyzésem, de állítólag nem vagyok teljesen reménytelen eset, ha tanulásról van szó, azaz van remény.
Bár városban nőttem fel, falusi "libának" vallom magam (Igen, imádom azokat a sötétkék bögréket rajta a cuki kis masnis libákkal. Nem kedvelem a cukiságokat - általában. De azok a bögrék... ). Édesanyám bocsássa meg (és vigasztalja őt az a tudat, hogy ő maga is így érez…), de gyermekkorom egyik meghatározó korszakát éltem dédszüleim mesebeli kis falujában valahol a viharsarok eldugott zugában sok-sok nyári szünet alatt, míg dédmamám meg nem halt. Rengeteg szép emlékem maradt ebből az időszakból. A kemence, amelyben a rétes sült. A kézzel nyújtott rétes, amelynek túró töltelékét cukorral, mazsolával, tojással és borssal ízesítettük. Amelynek zugában olyan jól be lehetett vackolni és olvasni. A földpadlós konyha, a sparhelt, a kiscsirkék a garabolyban, a bádogteknő, amelyben annyiszor fürödtünk… és még számolhatatlan élmény.
Városi lány lettem, minden oda kötött, bár igyekeztem inkább agglomerációs lány lenni amennyit csak lehetett (el sem tudom képzelni, hogy a belvárosban éljek. Biztosan menne, ha nem lenne más választásom, de magamtól nem választanám. De már régóta hiányoznak a tyúkok, kacsák. A veteményes. A falu nyugalma a hétköznapokban… Valami, amit néha megtapasztalhattam veszprém-megyei kis vityillónkban, de onnan mindig haza kellet menni…
Hát most keresek, keresünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése